Sarkadi János: Már a huszonötödik órában vagyunk!

Nyugdíjba az emberek nagy többsége hatvanöt éves kora táján megy ez idő tájt Magyarországon. A nyugdíjasok jelentős többsége ezt követően nem vállal extra munkát és leginkább beéri a háza vagy lakása körüli teendők ellátásával. Akadnak persze olyanok is, akik nem elégednek meg a csendes visszavonultság lehetőségét kínáló nyugdíjas élettel, hanem inkább tovább dolgoznak, olykor a fiatalokat is megszégyenítő ügybuzgalommal.


Ez utóbbi körbe tartozik a magyar judo egyik érdekes egyénisége, Sarkadi János is. A budakeszi illetőségű sportemberrel megbeszélt találkozó végül nem hazai pályán jött létre, mert náluk a három unoka átvette az irányítást. Így számára „idegenben” jöttünk össze.

– Budán születtem, a második kerületi Áldás utcai általánosba jártam. Onnan a budai Várban működött Toldy Ferenc Gimnázium humán tagozatú osztályába iratkoztam be, ott is érettségiztem. A mienk volt az utolsó évfolyam, amelyben még nem voltak koedukált osztályok. A judóval az ötvenes évek második felében, még általános iskolásként ismerkedtem meg egy barátom révén, mégpedig a Markó utcában, ahol az Újpesti Dózsának volt egy bérleménye. Gimnazistaként első osztályú kajakos lettem, majd belekóstoltam a birkózásba is, mindezt a liláknál. Érettségi után viszont végleg visszatértem a judóhoz – idézi fel a kezdeteket Sarkadi János.

– Több sportágban is otthonos és eredményes is volt, miért éppen a judo mellett döntött?
– Valami megfogott, ma sem tudnám pontosan definiálni. A birkózás túl egysíkú volt számomra, s hasonló érzésem volt a kajakozásban is. A judóban inkább élveztem azt a virtuozitást, ami ott megvolt. Ekkor a barátaimat követve a VM Közértben sportoltam, Havlik Béla volt a mesterem, aki az Ürömi úti iskolában igyekezett minél többet kihozni belőlünk. Nem voltam kiemelkedő, a masszív középmezőnybe tartoztam, mégpedig a hetven kilósok sűrű mezőnyében. 1969-ben a Jégszínházban egy versenyen térdsérülést szenvedtem, ezt követően vissza is vonultam. Ekkor huszonöt éves voltam.

– Könnyen beletörődött ebbe a változásba?
– Nem vállaltam az operációt, ott voltak a barátaim, akiknek igyekeztem átadni a tudásomat. Havlik Bélát előbb helyettesítgettem, majd néhány hónap elteltével „társadalmi edzővé” minősítettek át.

– Bizonyára volt civil foglalkozása is?
– Az elektroműszerész szakvizsga letételét követően dolgoztam a Klement Gottwald Gyárban, a Ganz Villamossági Művekben és a Mechanikai Mérőműszerek Gyárában, majd Soroksáron, a Vörös Október téeszben is. A klubunkból közben HTG Vasas, Budai Építők, majd ismét VM Közért lett. Végigjártam a képzés létrafokait, így az első, lehetséges évfolyamban szereztem meg a szakedzői minősítést is. A TF-en közben megismerkedtem Galla Ferenc tanár úrral, aki hívott a TF-re edzőnek. Elfogadtam a megtisztelő ajánlatot, de egy ideig még a VM Közértet is megtartottam a nyolcvan emberemmel együtt. Később azután őket átadtam Ipacs Lacinak.

– Mi lett a több szakosztályt működtető Vörös Október téesz sorsa?
– Én ott már korábban a VOSE főállású sportköri elnökeként tevékenykedtem, 1980-ig. A nyolcvanas évek elején sportági főelőadóként a Budapesti Sporthivatalba kerültem, ahol kilenc sportág tartozott hozzám. Én szerveztem meg a judo budapesti szövetségét Sági József, az akkori országos főtitkár támogatásával. Az első elnök Karácsony István, a Honvéd későbbi elnöke volt. Ennek mai utóda a Budapesti Regionális Szövetség, amely évenként nagy nemzetközi versenyt rendez a Megyeri úti Jégcsarnokban.

– Mi volt pályafutása következő lépcsőfoka?
– 1988-ban felkeresett a Króner Feri, aki feltette a kérdést: megpályáznám-e az országos szövetség főtitkári állását? Vállaltam, majd hosszas procedúrát követően leváltunk az OTSH-ról. Én vagyok az első és talán az utolsó is, akit az MJSZ közgyűlése választott meg főtitkárává. Arra rettenően büszke vagyok, hogy az én főtitkárságom alatt érte el a sportág messze legjobb olimpiai szereplését egy arany-, két ezüst- és egy bronzéremmel és még egy ötödik hellyel.

– A nagy sikerek ellenére 1997-ben elköszönt a szövetségtől. Miért?
– Addig reggel héttől este kilencig benn voltam, ám miután elkezdtem építkezni, ezt a kötöttséget nem tudtam tovább vállalni, mivel a benti dolgaimat nem tudtam volna nyolc órában rendesen elvégezni. Ekkor kerültem Százhalombattára, ahol főállású edzőként alkalmaztak.

– Milyen viszonyokat talált Százhalombattán?
– Meglehetősen zűrös volt az alaphelyzet. Sikkasztások és egyebek miatt a sportkör az összedőlés határára jutott, a judósok szakosztályát újra meg kellett alakítani. Egy alapfokú tanfolyammal kezdtem a munkát. Két év múlva már volt korosztályos országos bajnokom. Lányaim közül Szova Katalin válogatottságig is eljutott, ő idő közben orvosi diplomát szerzett.

– Ön kiemelten támogatja a vakok és csökkentlátók bevezetését a judóba, illetve versenyeztetésüket is.
– Annak idején edzőm, Havlik Béla beköttette a szemünket és úgy gyakoroltunk egy „mambó” nevű magnó zenéjére. Én ma is azt sulykolom a tanítványaimnak, hogy ne az ellenfél lábát figyeljék, inkább azt találják ki, mire készülnek.

– A battai egyesület kétszer is megszűnt, egyidejűleg az állása is lenullázódott.
– Ezért kellett idő előtt nyugdíjaztatnom magamat. Ettől függetlenül az edzőséget egy pillanatig sem adtam fel, mindmáig Battán dolgozom. Eljutottam odáig, hogy tavaly Rajkai Róbertet korosztályában, a nyolcvanegy kilósok között az év judósává választották. Ő utolsó éves junior válogatott, technikailag rendkívül képzett, mindkét oldalra jól dolgozik, a tavalyi világbajnokságon ötödik lett. Ha nem törik meg a pályafutása fejlődésének az íve, ott lehet 2024-ben, a párizsi olimpián. A kisebbek között tizenöten készülnek, Bertók Krisztofer ifjúsági válogatott, ő még az én versenyzőm. Egyébként Százhalombattán, Diósdon és a válogatott keretben is együtt készülünk.


Rajkai Róbert (fehérben) tavaly az év junior férfi versenyzője lett Magyarországon

– A közelmúltban igen rangos kitüntetést vehetett át…
– Igen, megkaptam az értesítést az előléptetésemről: hetedik danos mester lettem. Mivel kilencedik danfokozata egyedül a Galla Feri bácsinak volt és a nyolcadik danosok sem hemzsegnek, így ezt nagyon komoly elismerésnek veszem. A hetedik dan odaítéléséhez számos, mozgáselemzéses tanulmányt írtam és a gyakorlati tevékenységemet is dokumentálnom kellett. Az is nyomhatott a latba, hogy számos szakosztályt alapítottam, évekig vezettem a dankollégiumot, a rendszerben tizennyolc évig vizsgáztatóként is közreműködtem. Az első danfokozatot egyébként 1978-ban kaptam meg.

– Versenyzőit mindenhova követi, mellette a nemzetközi erőpróbákon is a nézőtéren figyeli a fejleményeket. Hogyan értékeli a magyar judo jelenlegi helyzetét?
– Nem jó úton halad nálunk a sportág, mert ahogy a szakmai felépítmény felállt, az nem szerencsés. Szerintem nem lehet úgy dolgozni, hogy ahány élversenyző, annyi edző és annyifelé edzenek és versenyeznek. Ráadásul egy embertelenül nehéz versenyrendszerbe vannak belekényszerítve, amely az olimpiai kvalifikációs pontszerzésről szól. A nemzetközi követelményrendszer adott, az egyes versenyzőknek rendelkezésükre áll egy évre szóló összeg, amelyből oda utaznak, ahova akarnak. Én sokkal szerencsésebbnek tartanám a központi felkészülést, egy vezetőedzővel, aki megválasztaná a maga szőnyegedzőit. Kijelölnék három-négy, magas pontszámot ígérő kvalifikációs versenyt és azokra koncentrálnék. Szerintem az is hátrány, hogy a sportkörök nem tudnak sportállásokat biztosítani. A kis klubok nem szívesen adják fel a versenyzőiket, mert akkor egy pillanat alatt elvész az évtizedes vagy annál is több, ráfordított munka.

A nevelőegyesületek megbecsülése ugyanis teljesen formális. Szakmai alelnökünk, az olimpiai bajnok doktor Kovács Antal tartott egy nagyon tartalmas és előremutató konferenciát a közelmúltban, de azután minden maradt a régiben. Én a fizetéseket is sokkal inkább teljesítménytől függő módon állapítanám meg, nem fix nagy összegeket osztanék, ha van eredmény, ha nincs. A legutóbbi edzőbizottsági ülésen többen is kijelentették: a huszonnegyedik órában vagyunk, változásokra van szükség. Szerintem már túl is jutottunk ezen az időküszöbön. Csodavárásból nem lesznek olimpiai érmek, már most meg kellene hoznunk azokat a döntéseket, amelyek elkerülhetetlenek.

Jocha Károly

A Sarkadi János: Már a huszonötödik órában vagyunk! bejegyzés először a Magyar Judo Szövetség jelent meg.

Forrás: www.judo.hu – RSS