Neked ez lehetetlen! Interjú Vincze Gábor paralimpikonnal

Egy hosszú repülőúton kerültünk egymás mellé, rövid bemutatkozás után már nem is foglalkoztunk egymással. Legközelebb az tűnt fel, hogy az ebédhez kapott pohár bor után hol a mobiljába, hol az előtte lévő monitorba bújt bele. Sokat ivott – gondoltam. Molnár József írása megjelent a Patika Tükör 2019/10. számában.

– Hangosan nevettél, amikor néhány nappal később szégyenkezve elmondtam, mit gondoltam rólad.
– Nem te vagy az első, sokkal cifrábbakat is kaptam már, általában értelmi fogyatékosnak tartanak – kezd bele a magyarázatba Vincze Gábor látássérült paralimpikon. – Négyéves koromban történt egy baleset, szüretkor egy óvatlan pillanatban megittam egy jó adag borseprőt, alkoholmérgezést kaptam. Nem tudták megállapítani, hogy a látásromlásom attól következett-e be, csak valószínűsítik. Makula degenerációm van, szinte semmit sem látok.

– Gyerekként hogyan élted meg ezt?
– Ebbe nőttem bele, nem éreztem, hogy ez lemondást jelent bármiről is. A gyerekek úgy voltak vele, lát, nem lát, és ezzel a lendülettel túl is voltak rajta, nem csináltak belőle lelki kérdést, ha… Beleillettem a csapatba. Én pedig próbáltam beilleszkedni. A Havanna-lakótelepen nőttem fel, ami nem egyszerű környék, gyepáltuk egymást, nem volt gond, hogy jól látok vagy sem, kapott ott mindenki. Amikor elkezdtem judózni, apám azt mondta „Minek? Semmi értelme!” Én meg annál jobban meg akartam mutatni, hogy az én helyzetemből is ki lehet hozni valamit. Magam miatt értem el, amit elértem, a két paralimpiai bronzérmet, a rengeteg díjat, de csak maga miatt az ember nem feltétlenül hozza le a csillagokat. Apámnak akartam megmutatni, hogy meg tudom csinálni azt, amire azt mondta „neked ez lehetetlen”. Mára tudom, féltettek a kudarctól. Engem először a tatamin kívül vertek meg, amit viszont nagyon nehéz volt feldolgozni, mert nem tartottam igazságosnak. Hosszú ideig nem merték megadni a sportorvosi engedélyt, mert kilógtam a sorból. Ott sem én éreztem magam fogyatékosnak, hanem a szabályrendszert éreztem annak. Engem, mint egy hibás darabot, ledobnak a futószalagról, holott én derekasan helytállok, de nem engedik meg. Ha én vállalom, hogy a megfelelő tudás birtokában, hiszen látókkal edzettem nap mint nap, kiállok olyanok ellen versenyezni, akiknek jó a szeme, akkor miért tiltanak el a versenyzéstől?

– A többi érzékszerved jobban működik?
– Igen, éppen ezért, mert használom őket a látásban is. Nagyon sok információt nyerek a háttérmozgásokból is. Most a beszélgetés alatt se te, se az asztal nem mozog, ha én megmozdulok, egyből másképpen látom az asztalt és téged, „elmozdulsz az asztalhoz képest”, más lesz a perspektíva, s az adatokat az agy kiegészíti. Lehet ilyenekkel kompenzálni, de ugyanez igaz a szagokra, hangokra, bármire. Teljes életet élek egy mérhetően igazolt problémával, ám vannak emberek, akik világégésként élnek meg nem valós problémákat. A lelki részen nagyon sok múlik, ki hogyan fogadja el a dolgokat. A hit a gyógyulásban is sokat számít, ha valaki fel tudja venni azt a hitvallást, hogy a problémákból építkezni is lehet, például sportol, eredményes is lesz, élvezi is, ez siker, így valójában a gyengesége az erőssége lesz. Ismeretlen terepen többször is segítséget kell kérnem, magasan van a felirat, a házszám, és akkor előfordul, hogy hülyének vagy lustának néznek…

– …vagy részegnek, mint én! Miért használod felváltva a vakok és a látássérült kifejezéseket?
– Tulajdonképpen ugyanaz a kettő, de amikor én azt mondom, hogy vakok, akkor azokra gondolok, akik semmit sem látnak, a látássérültnek viszont van egy látásmaradványa. Három kategóriát különböztetnek meg: az angol Blinde szó (vakot jelent) alapján B1, B2, B3 kategóriába sorolnak minket. A B1-es nulla látással rendelkezik, a B2-es még két méteren belül felismeri a tárgyakat, a B3-as azon túl is. Én a három százalékos látásommal B2-es vagyok.

– Hogyan kapcsolódsz ki, hogyan szórakozol?
– Hangoskönyveket, illetve a telefonra e-bookokat veszek, amiket a telefon felolvas. Nagyon szeretek moziba járni, sok minden átjön a szinkronhangokon keresztül is, más, de nagy élmény az is, amikor csak hallgatunk egy filmet. A párommal, Kondákor Zitával járok moziba, ha van egy-két olyan szösszenet, amit tényleg látni kell, azt két szóval megsúgja nekem. Sokat segít nekem a mindennapokban.

– Apropó párod! A párkapcsolatban is fontos a vizualitás.
– Diszkóba azért szerettem járni, mert ott nem kellett feltétlenül szemtől-szembe nézni, mint egy ilyen beszélgetés alatt, itt számít, hogy hova néz az ember, a sötétben nem az a fontos. Van lehetőség látás nélkül is kapcsolatot teremteni, megismertetnie magát az embernek. Ha pedig már ismerik, ez pszichológia jelenség, akkor sokkal jobban elfogadják. Ha valakivel több órán keresztül jól érzem magam, akkor ismerősökként válunk el egymástól és ismerősként találkozunk másnap. Ám amikor egy villámrandin leülünk egymással szembe, akkor azonnal kiderül, hogy nem látok, akkor már nem enged közel magához, elzárkózik.

– Maradjunk csak a párkapcsolatnál.
– Minden embernek van fogyatékossága, kinek mi, vagy ki mit gondol saját fogyatékosságának. Amikor megismerkedtem Zitával, azt gondolta, hogy neki az a „hatalmas hátránya”, hogy elvált és van három gyermeke. Mindenki a saját problémáját gondolja a legnagyobbnak, senki sem szeret hátrányban lenni, ezért megkönnyebbült, hogy nekem is van problémám. Ezzel már el is tűnt a hátránya. Konkrétan így alakult a párbeszédünk: „én vak vagyok”, amire gyorsan rávágta „nekem meg van három gyerekem”! Kvittek voltunk, bedobtuk a problémáinkat, túl voltunk a nehezén, végre önfeledten tudtunk beszélgetni.

NÉVJEGY

Vincze Gábor paralimpikon
Született:
 1976
Végzettsége: gyógymasszőr, judoedző, sportmenedzser (TF)
Kiemelkedő eredményei: számtalan európai és világversenyen arany-, ezüst-, bronzérem;
2000, Sydney, paralimpia bronzérem;
2004, Athén, paralimpia bronzérem;
2008, Peking, paralimpiai részvétel edzőként és versenyzőként


– Azt láttam, hogy szinte mindig kéz a kézben mentek. Nagyon szerelmesek vagytok, gondoltam. Nincs ehhez hozzászokva az ember.
– Ha ismerem a terepet, akkor magabiztosan megyek, de akkor is szívesen megfogom a kezét, mert az növeli az önbizalmamat, és nagyon jó érzés!

– Kézen fogva, de egy lépéssel mindig előtte jártál, ezért sokáig nem hittem, hogy gyengénlátó vagy.
– Szeretek elöl menni, tudva, hogy Zita apró rezzenéseivel pont annyival jelez előre, hogy még tudjak reagálni. Annak ellenére, hogy így hozta a sors, én megyek elöl, én viszem a férfi szerepet, ő meg nőit.

– Az állam hogyan értékeli a sportteljesítményedet?
– Amikor elkezdtem judózni, még szó sem volt pénzről! A sydneyi paralimpiai bronzért háromszázhuszonöt-ezer forintot kaptam, ami épp a tíz százaléka volt annak, amit az olimpikonok kaptak. 2004 óta folyamatosan emelik a díjazásunkat, ma a paralimpikonok is annyit kapnak, mint az olimpikonok. Akkor is megcsináltam, amikor csak egy vázát kaptam érte, és büszke voltam magamra, de amikor Sydneyben több ezer ott élő magyar skandálta a nevemet, az mindennél többet ért, fenomenális érzés volt. Amikor valaki sportoló lesz, nem a pénz motiválja, ha egészséges, ha nem.

– Mivel foglalkozol most?
– Egyszer van a „szerelem”, a vakoknak, mozgássérülteknek, értelmi fogyatékosoknak, hallássérülteknek edzést tartok a „Vakodában” (Vakok Állami Intézete – a szerző). Ebből nem igazán lehet megélni, de ez az, ami miatt az ember embernek érzi magát, ez nálam társadalmi, szociális elkötelezettség is. Ez a nagybetűs munkám, ez az amit szeretek csinálni. A versenyzés során keresett pénzt befektettem, hiszen eleget hallottam, hogy az előző sportolói generáció az élsport után mentálisan és anyagilag is összeesett.

– Mik a terveid?
– Módszeresen készültem a váltásra, ennek ellenére is megviselt, hogy nem kell edzésre, versenyre járnom. Sportpszichológushoz is el kellett ezért mennem. Most edzőként dolgozom, szeretnék Papp Gábor után még egy másik tanítványt is kinevelni, akivel újra kijutnánk a paralimpiára. Szeretnék világot látni, fizikailag is megterhelő dolgokat csinálni, például megmászni a Kilimandzsárót, elmenni az El Caminóra. Zitának sem volt még módja utazni, ő is nagyon ki van éhezve rá… De a közös tervekbe a család bővítése is beletartozik – kacsint huncutul.

– Hogyan búcsúzzunk? Ez mindig zavarba hoz egy látót!
– Mondd azt, hogy viszontlátásra! Te ezen stresszelsz, hogy azt mondod nekem, viszlát? A vaknak nem ez számít, hidd el, ezzel nem sérted meg!


Forrás: Patika Tükör, 2019/10. szám
Molnár József írása

A Neked ez lehetetlen! Interjú Vincze Gábor paralimpikonnal bejegyzés először a Magyar Judo Szövetség jelent meg.

Forrás: www.judo.hu – RSS