Nagy Tibi visszatér

nagy-tibi1.jpg

 

Minden szempontból visszatérésnek mondható Nagy Tibi újabb erőpróbája. A 2011 szeptemberében profi világbajnoki címet nyert kickboxoló azóta, vagyis már három esztendeje inaktív, mint versenyző. Azonban december 4-én nem csupán visszarepül az oroszlánok barlangjába, hanem a tervek szerint újra harcba száll, ráadásul az MMA, vagyis a kevert harcművészetek ketreceiben. Több, mint két éve írtunk utoljára a barátomról. Akkor arról, hogy Las Vegasba kapott meghívást a UFC Legenda, Wanderlei Silva edzőpartnerének, majd a kint töltött napjainak néhány részletéről a blogjában olvashattunk (www.nagytibi.blogspot.com) és sok-sok fotón keresztül követhettük őt a facebook oldalán. A három hónapos tartózkodási engedélye lejárta után 2012. júliusában arról volt szó, hogy csak kevés időre jön vissza Magyarországra, majd újra kiutazik, vélhetően hosszú távra, mert visszavárják, de itt ragadt és azóta azon munkálkodott, hogy újra köztük lehessen, a harcosok világában. Úgy tűnik, majd’ két és fél év után, végre eljött a nap és készen áll az útra, de nem teltek felhőtlenül az itthoni napjai, amire mosolyogva nyugtázott: „Rögös út vezet célhoz.” A Vegasi élményeiről, valamint visszajutása csökönyös küzdelméről, nagy fordulatokkal teli történetéről és további terveiről beszélgettünk hosszasan, a tőle megszokott készséggel, igen nyíltan és őszintén.

 

Tibi, nem is tudom, hogy hol kezdjem…

 

Kezdjük Leonardo da Vinci szavaival: “Ha egyszer megízlelted a repülést, utána úgy fogsz járni a földön, hogy szemed az eget fürkészi, mert ott voltál fent és oda vágysz vissza.”

Amikor megérkeztem Magyarországra, ugyan az a rettenetesen fájdalmas érzés volt bennem, mint anno 22 évesen, amikor Japánból először kellett visszajönnöm. Körülbelül két hónapig teljesen lehangolt állapotban voltam, nem találtam a helyem és csak bolyongtam, szinte minden percben azon gondolkozva és ténykedve, hogyan kerülhetek vissza hosszú távra, hogyan kaphatok vízumot, hogyan írhatok alá valamelyik világelső MMA szervezetnél és élhetek a legjobb fighterek között.

 

Úgy tudtam, hogy a kinti kapcsolataid azt ígérték, hogy segítenek visszajutni.

 

Így van. Pár héttel a hazautazásom előtt megismerkedtem Kim Couture-val (a kétszeres félnehézsúlyú, háromszoros nehézsúlyú UFC Világbajnok és Hall Of Fame fighter, Randy Couture ex-felesége), aki, miután látott bunyózni az egyik edzésen, azt mondta, hogy nem enged vissza Magyarországra, Vegasban tart és támogatni fogja, hogy itt edzek és meccsezzek. Onnantól minden olyan álomszerűen történt, de sajnos, az ESTA engedélyemet nem lehetett hosszabbíttatni, tehát mindenképp haza kellett jönnöm és vízumot igényelnem. Kim azt mondta, szedjem össze a vízumhoz szükséges papírokat, küldjem ki Neki és Ő aláír mindent, hogy a cégén keresztül visszajussak. Meg is tettem, viszont közben kiderült, hogy olyan sok feltételt kellett volna értem vállalnia, hogy ezt, végül egyedül nem tudta teljesíteni.

 

Olyan nehéz vízumot kapni?

 

Elhiheted, hogy az összes lehetőséget végigjártuk a Barátaim segítségével, minden kapcsolatot megmozgatva, beleértve a Nagykövetséget is, de minden opciónak volt valami buktatója, amin elakadtunk, ami nem működhetett az én esetemben. Sokáig sorolhatnám, hogy melyik miért nem volt járható.

 

Az indulásnál, eredetileg nem arról volt szó, hogy minimum kétszer 3 hónapra utazol?

 

Az egyik legjobb Barátom ajánlotta fel és támogatta kezdetben az egész történet javát, de időközben máshogy alakultak a dolgok. Pedig, Kim-nek köszönhetően, ahogy ígérte, éppen az utolsó hetekben kezdett kialakulni egyre több kapcsolatom, esetleges szponzorok lehetősége is. Elvitt a világhírű Xtreme Couture edzőterembe és a hatszoros Brazil Jitsu Világbajnok, Robert Drysdale edzőtermébe is. Megmutatta az egykori Tapout Training Center-t és Vegasban bemutatott nagyon sok embernek, akik számítanak ebben a szakmában, sőt, magával hurcolt Californiába is, hogy minél többen megismerjenek. Los Angeles-től Laguna Beach-ig autóztunk és csavarogtunk a nyugati part azon részein, ahol sok-sok felejthetetlen, személyes élmények között Mark Munoz „Reign Training Centerébe”, valamint a Mendes fivérek híres edzőtermébe, az AOJ-ba (Art Of Jiu Jitsu) is ellátogattunk és edzettünk. Az „MMA Elit” brand tulajdonosaival is megismertetett, akiket szintén érdekelt, hogy meccsezni lássanak Amerikában, a ketrecben. Végül, e célból, egy általa szervezett közös vacsorán, az Xtreme Couture vezető edzőjével, Dennis Davis-el kezet is ráztam a jövőbeni közös együttműködésünkre, amihez már „csak” vízumra volt szükségem, hogy hosszú távon, legálisan tudjak maradni. Meggyőződésem, hogy ha valóban megvalósul a Barátom által előzetesen felajánlott támogatás, akkor pikk-pakk rendeződhetett volna minden és már rég ott lennék stabilan. De a sors máshogy akarta és utólag mindig belátom, hogy úgy történt jól minden, ahogy történt, mert mindennek oka van. Ettől függetlenül a csalódás bántó és sajnos akarva-akaratlanul rossz nyomot hagy még akkor is, ha közben életre szóló élményeket és lehetőséget kaptam. Ezt azonban nem is felejtem!

 

A legjobbak között voltál, sokáig tartana felsorolni a star fighterek nevét, akikkel ez idő alatt barátságba kerültél. Onnan hazakerülvén nem csoda, hogy nehéz volt.

 

Nem csupán rendkívüli fighterek, hanem jó emberek is voltak egytől egyig. Persze, ezt nem csak a bunyósokra mondhatom, mindannyian nagyszerű emberek voltak, akikkel lehetőségem adódott megismerkedni. Sőt, az egész amerikai feeling rendkívül pozitív benyomást tett rám, amit nem gondoltam volna előzetesen.

Ismeretlenként toppantam be közéjük, de rövid időn belül olyan tiszteletben és megbecsülésben volt részem, amiről Magyarországon álmodni sem merek. Ráadásul, ahogy már említetted, köztük nem is akárkiktől, a szakma legjobbjaitól. Persze, ehhez kevés volt a sport múltam önmagában. Rengeteget melóztam és próbáltam bizonyítani, hogy köztük a helyem. Az álló bunyóval nem volt probléma, általános formában utaztam ki és a legtüzesebb sparringok során is kényelmesen verekedtem Velük. Ez volt az, ami igazán jó benyomást tett rájuk szakmailag. Ellenben a földre vitelek és azok védése, valamint a földharc, teljesen új volt számomra, ezekben abszolút kezdő voltam. A legtöbb időmet az edzőteremben töltöttem a Wand Fight Team-ben tanulni és gyakorolni. Rendszerint délelőttönként voltak a fő edzések – sparringok Wanderlei-vel és további UFC, Bellator fighterekkel, nagyon sok menet csak „stand up”, valamint kiskesztyűs verekedések és technikai erőnlét orrba-szájba. Gyakran volt, hogy edzés után haza sem robogóztam, csak elsétáltam enni valami olcsó kaját az edzőterem mellé, aztán vissza a gym-be, ahol ledőltem egy órácskára hátul, a ketrec melletti sarokban.

 

Majd beálltam az erőnléti edző által irányított köredzésre, azután valamelyik technikai csoportba a kezdőkhöz is, kétszer-háromszor a nap folyamán, egészen estig. Az is rendszeres volt, hogy amikor vége lett az edzésnek, megkértem valamelyik edzőtársam, hogy maradjon még velem gyakorolni egy keveset az előtte leadott anyagot, majd azon kaptam magam, hogy már kezdődik a következő edzés, amit addigra már nagyon éhesen, leesett vércukorral csináltam végig. A nap végére olyan voltam, mint egy zombi és másnap kezdtem elölről, hétfőtől-szombatig, egyedül vasárnap volt pihenő. Persze, nem minden nap ilyen adagokban, hiszen azt, nem lehet hosszú távon bírni, nem beszélve arról, hogy egy idő után már olyan szakmai információ áradat volt a fejemben, amit nem tudtam feldolgozni sem. Sőt, a száraz, sivatagi, 40 fokos hőséggel is küzdöttem az első hetekben, amitől egyszer konkrétan be is pánikoltam, olyan fulladás jött rám az egyik edzésen. Ezt, persze nem akartam, hogy bárki is észrevegye, így a sparringok közötti 1 perces szünetekben szaladtam az edzőterem hatalmas hűtőjéhez, bedugtam a fejem és úgy csináltam, mintha keresném az italom, miközben a hűtőajtót magamra húztam, amíg lehetett és így enyhült a fulladásom a hideg, nyirkos hűtőben zilálva. Aztán vissza, a brutál intenzitású 5-6 perces verekedésbe és menetről-menetre ugyan ez volt újra és újra – sparring, hűtő, sparring, hűtő, ügyelve arra, hogy a fulladásom senkinek se tűnjön fel.

 

 

 

Itt a hideg, húzz a fejedre TOTALDAMAGE sapkát!

td_beanie_akcio.jpg

 

Ellenben a szorgalmam elég gyorsan feltűnt mindenkinek, nem beszélve arról, hogy rohamosan fejlődtem a komplex küzdelemben. Az egyik edző meg is jegyezte, hogy senki nem gyakorol annyit, mint én, látja az erőfeszítéseim, a hozzáállásom a munkához és a tanuláshoz. Egy másik edző pedig azt mondta az egyik sparring után, hogy ha itt tudnék maradni, egy év tanulás és gyakorlás után nagyon komoly győzelmeket produkálnék. Ezek nagyon elismerő és motiváló visszajelzések voltak. Vagy például el tudod képzelni, hogy mit éreztem, amikor már az Xtreme Couture-ban, az utolsó edzésem után elköszöntem Ray Sefo-tól és miután megölelt, szó szerint azt mondta: – Gyere vissza testvérem, mert itt a helyed. Amerikában hemzsegnek a jobbnál-jobb és tehetségesebb, nagy reményekkel teli fiatal fighterek, de később, nyilván az Xtreme Couture vezető edzője sem véletlenül vállalt értem annyi procedúrát és írt alá minden hivatalos kérelmet, amivel visszajutok, hogy Velük dolgozzak és Őket képviselve bunyózzak.

 

Ezek után, rémesen teltek a Magyarországon töltött hónapok, az egyetlen vigaszom a Carlson Gracie Csapat volt. Tudtam, hogy vagy így, vagy úgy, de visszamegyek Vegasba, „még nem szólt a gong”, nem így lesz vége ennek a történetnek. Mivel a földharcos dolgokban teljesen kezdő vagyok, evidens volt, hogy kihasználom azt a lehetőséget, hogy egy ilyen nagyszerű Brazil Jitsu-s Csapatnak a tagja lehetek, egy nagyszerű Mester, Sztraka Mihály vezetése alatt. Nem volt kérdéses, hogy amíg vissza nem jutok, tanulok, amennyit csak tudok.

 

Ugrás után folytatódik Tibi története…

 

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Posted by | View Post | View Group

Leave a reply