Ipacs László igazi profilja a judo volt

Az egykori kiváló judós, Ipacs László szívesen fogadott budapesti, III. kerületi lakásában, ahol azután egy olyan sokrétű beszélgetés kezdődött kettőnk között, amelyben a legkülönfélébb témák kerültek szóba. Végül csak sikerült meghúzni a vonalat és minden mást kizárva rátértünk a lényegre, a házigazda sikeres sportágára, a judóra. Ipacs László ugyanis sokféle dologhoz érthet, de azért abban végül csak megegyeztünk, az igazi profilja – fiatalabb éveiben legalábbis – a judo volt.



– Javaslom, ott kezdje a beszélgetést, ahol kívánja, ahonnan a legkönnyebben eljuthatunk szeretett sportágához, az azzal kialakult kapcsolatához.
– Be kell vallanom, nagyon messziről kell elinduljunk – így Ipacs László. – Nagyon szeretem a judót, sokat is köszönhetek neki, de olyan sokáig tartott életemben ez a judocentrikus periódus, hogy amikor harminckét éves koromban abbahagytam, majd mintegy ráadásként két évig még edzősködtem is, bizony a végére már elfáradtam. Valószínűleg nem különösebben bírom a monotóniát, ez lehetett a fáradásom oka. Fizikailag és fejben is „besokalltam”, ezért a legjobbkor jött a váltás, amikor a sporttudásomat és a testneveléssel kapcsolatos ismereteimet át tudtam menteni a rendőrtiszti főiskolára. Ott testnevelést és önvédelmet oktattam, végül pedig a judo is a képbe került, de azért az egészen más volt. Teljesen kezdőknek tarthattam hetente egy-két alkalommal edzéseket, a hétvégeken nem voltak versenyek. A korábban megszokottnál jóval szerényebb színvonalat kellett elérnünk a tanítványokkal, ráadásul a főiskolán a focitól a teniszig számos, más sportág is szerepet kapott.

– A végéről tehát már szó volt, az indulásról viszont még nem tudunk semmit…
– Lehettem vagy kilenc-tíz éves, amikor a nagyapámnak ismételten panaszkodtam, hogy valaki megvert. Nagyapán végigharcolta az első világháborút, s végül vitézzé nyilvánították, kemény ember volt. Első hallásra pofonegyszerű tanácsot adott: „kapd el a nyakát, kiteszed a lábad és csavard le!” Mindez Battonyán történt, ahol semmiféle küzdősport nem működött. A birkózás ösztöne valahol minden emberben elrejtve megvan, ezért is gyakoroltuk ezt általános iskolás korunkban homokban, füvön vagy éppen a vízben, ahol rendre kitűntem társaim közül. Meg is szerettem a birkózást. Középiskolába Szegedre, az Építőipari Technikumba kerültem, ahol a birkózgatás átmenetileg megszűnt. Mígnem a testnevelő tanárunk, Csaba Béla a második év végén, egy esős napon hosszan mesélt a judóról. Erre a fél osztály lement az edzésére, ahonnan én távolmaradtam. Azt hittem ugyanis, hogy ez a sportág a kicsi, mozgékony emberkéknek való, nem az olyan nagyobb „daraboknak”, mint amilyen én vagyok. Néhány héttel később mások már abbahagyogatták, én viszont ekkor mentem először edzésre.

– Azután kiderült, hogy ez nem csak a kisebbek sportja.
– A gyakorlat sok mindenre rávezetett. Talán mondanom sem kell, hosszabb távon én maradtam meg egyedül a judo mellett. Béla bácsi már a második alkalommal szőnyegre állított és a később orvossá lett Erdélyi Endrével kellett szembeállnom, aki önzetlenül még a fojtásfogásra is megtanított. Ezek az első lépések tovább fokozták a harci kedvemet; egyetlen edzésről sem hiányoztam. 1962 őszén már az ifi csébén versenyeztem, s mindössze egy meccsemet vesztettem el. A következő évben őszről előrehozták a csébét tavaszra, ahol rutinban tovább gyarapodtam. Ősszel pedig az egyéni ifibajnokságon már első lettem. A döntőben a felnőtt keretben is figyelembe vett Héra Lacival meccseltem, aki fizikailag erősebb is volt nálam, de fejben meg tudtam őt előzni.

– A következő lépcsőt az 1964-es események jelentették.
– Ez évben már megnyertem a felnőttek vidékbajnokságát, az országos megméretésen pedig harmadikként végeztem. Hortobágyi Guszti lett az első, Szénási Laci pedig a második. Ekkor még a SZEAC tagja voltam, az érettségit követően pedig az általános mérnöki karon folytattam a tanulmányaimat. Végül a matematika szigorlat nem akart menni, ezért ezt a vonalat feladtam. Ez idő alatt a Közgázban kellett sportolnom, Nádai Pál szakmai irányítása mellett.

– Az egyetem befejezésével egyidejűleg szabadon igazolható lett.
– Igen és a Dózsa azonnal le is csapott rám, ahol a sportág egyik legnagyobb egyénisége, Galla Ferenc volt a főnök. Egy évvel később Andrási László lépett előre, és amíg 1977-ben abbahagytam, végig ő volt a vezetőedzőnk. Amikor ő lemondott, én azonnal rácsaptam erre a lehetőségre. Ő mindmáig egy all round sportemberként él. Korábbi versenyzőtársaim két évvel később megbuktattak – ez szinte törtvényszerűen következett be. Ezúton is üzenem minden akkori ellenfelemnek, hogy nagyon jót tettek velem, mert nagyon nehéz munkát kellett végeznem, szerény javadalmazásért.

– Ezek szerint jó cserét csinált?
– Maximálisan! Harmadannyi munkáért a korábbi háromszorosát kerestem. Sokkal változatosabb lett az életem, sokkal szabadabban mozogtam, mint korábban. Közben a belügyi szpartakiádokon is elindultam.

– Az akkori idők versenyzői közül kit emelne ki?
– A kecskeméti Kiss Endrét. Volt Európa-bajnokságon bronzérmes, de 1975-ben még többre is vihette volna. A világbajnokságon a csoportelsőségért meccselhetett, s ha ott nyer, másodiknál rosszabb már nem lehetett volna. Ehhez nagyon közel állt, de végül be kellett érje egy ötödik hellyel.

– Versenyzőként melyek voltak a kedvenc dobásai?
– Amíg nyolcvan kilóban sportoltam, leginkább a belső combdobást igyekeztem „eladni”. Amikor viszont felmentem a kilencvenhárom kilósok közé, ott a mezőnyhöz képest az alacsonyabbak közé tartoztam. Ekkor elsősorban a vetődéses csípő- és válltechnikákat alkalmaztam, de szerettem a földharcot is és jó is voltam benne. Amire ebből az időszakból büszke vagyok, az a kispályás labdarúgó-bajnokság megnyerése volt, ahol stabil tagja voltam a győztes együttesnek. Arra is szívesen emlékezem, hogy a háromfős mezeifutó csapatunkkal korosztályos bajnokok lettünk, pedig akkor már csaknem száz kiló volt a testsúlyom.

– Hamar nyugdíjba vonult. A sportággal maradt kapcsolata?
– Elsősorban a televízión keresztül. Versenyekre eleinte kijártam, de annyi ismerős szólított meg, hogy a küzdelmekből csak véletlenül láttam valamennyit. Senkit sem akartam megsérteni, így az ott töltött időt rendre átbeszélgettem. Ráadásul akikkel kimondottan szívesen tereferéltem volna, azokkal csak véletlenül tudtam szóba elegyedni.

– 1977-től kívülről nézi a sportág történéseit. Milyen benyomásokat szerzett és kikről ejtene kiemelten is néhány szót?
– Nem azért emelem ki a Kovács Antit, mert olimpiai bajnok lett. A legjobb tudomásom szerint előzőleg még magyar bajnok sem volt, sőt! Moravetz Feri komolyan hezitált azon, hogy egyáltalán kivigye-e Antit a barcelonai olimpiára. Mint magas emberrel szemben, nehéz dolguk volt az ellenfeleknek. Én egy sorozat végére rendszeresen elfáradtam, ezért különösen tudtam értékelni azokat a versenyzőket, akik akár még a döntőben is tudtak újítani. Ő ilyen judós volt, csűrte-csavarta, s az idő múlása egyre inkább neki kedvezett. Az elismerésem csak fokozódott, amikor egy évvel később, ugyancsak kilencvenöt kilóban a világbajnokságot is megnyerte! A sikere értékét csak növeli, hogy két meccsen is vesztésről tudott fordítani és végül nyerni! A másik kiemelkedő egyéniség az ugyancsak paksi Braun Ákos, aki 2005-ben világ- és Európa-bajnoki címet is szerzett, ám sem 2004-ben, sem 2008-ban nem tudta kvalifikálni magát az olimpiára. Braun Ákos pályafutása engem arra figyelmeztet, hogy nem lehet minden évet ugyanazzal a sebességgel és intenzitással végigdolgozni. Szükség van könnyebb terhelést adó évekre is olykor, előre megtervezetten természetesen. Az atlétáknál ez a szisztéma nagyon szépen nyomon követhető.

– Pályafutása legfontosabb tanulságait hogyan összegezné?
– Tizenhat éves koromig semmi komoly elkötelezettségem sem volt. Vidéki gyerekként minden sportágba belekóstoltam, de egyiket sem vittem túlzásba. Tizenhat évesen kerültem a judo vonzásába, de egészen az egyetemi tanulmányaim felfüggesztéséig heti három edzéssel beértem. A Dózsában lettem úgynevezett profi, ahol előbb a napi egy, később a napi két edzést is végig kellett csinálnom, de ezt mindig is túlzásnak tartottam és sohasem tudtam teljes lelkesedéssel végezni ezeket. Egyszerűen nem bírtam ezt a terhelést, volt sérülésem is bőven. Ha én egy igazán kemény edző kezei közé kerülök, lehet, hogy sokkal előbb abbahagyom az egészet. Bennem ennyi volt, amit elértem, nem több. Nyertem egy ifjúsági és három junior bajnokságot egyéniben, felnőttként egyéniben pedig tíz aranyérmet harcoltam ki, csapatban viszont egyszer sem tudtunk győzni. Egyéniben mindössze egy bajnokságon vesztettem a spartacusos Zombori Sanyi ellen, egy évben viszont a saját súlyom mellett az abszolút kategóriában is én végeztem az élen. Tizenegy világversenyre jutottam ki, közte két olimpián is ott lehettem, Egy világbajnokságon és nyolc Európa-bajnokságon is tatamira léphettem. Juniorként a római felnőtt Eb-n ötödik lettem, már felnőtt korban, 1972-ben bronzérmet harcoltam ki az Európa-bajnokságon. Ennek alapján kerültem ki a müncheni olimpiára. További négy felnőtt kontinensbajnokságon végeztem az ötödik helyen. A mai judósokat csak nagyon felszínesen ismerem. A szabályokat viszont nem tudom elfogadni.

– Családjában fiai révén a minőségi sport képviseletet kapott.
– Mindkét fiam a kajak-kenuban versenyzett. Endre Zala Gyurival világbajnoki bronzéremig jutott, de Laci fiam is többször bekerült a válogatottba. Amatőr sportesemények, táborozások szervezésben mindketten érdekeltek, így a Testnevelési Egyetemmel és a Magyar Kajak Kenu Szövetséggel is munkakapcsolatban állnak.

– Az olimpiától mit vár?
– Nagy érdeklődéssel figyelem majd az eseményeket és elsősorban nem azért, hogy ki hány érmet szerez! Sokkal inkább az esemény alaphangulata tetszik nekem, amelyben olyan felszabadult hangulatú csaták jönnek létre, amelyek azután óriási eredményeket hoznak. Az olimpia önmagában egy fantasztikus esemény.

Jocha Károly

A Ipacs László igazi profilja a judo volt bejegyzés először a Magyar Judo Szövetség jelent meg.

Forrás: www.judo.hu – RSS