Hólya Istvánt a magyar sportkedvelők igen nagy többsége az Újpesti Dózsa egykori elnökeként ismeri, ha emlékezik rá. Az elismertségnek örvendett egykori sportvezetővel való beszélgetés során azután sok minden más is kiderült. Például arról is hosszan szó esett, miként került a házigazda érdemi kapcsolatba a magyar judózással.

– Hogy miként juthattam el ebbe a sportágba is? – kérdezett vissza Hólya István. – Hát leginkább azért, mert a Testnevelési Főiskola tanárképző szakán én cselgáncs szakos voltam. Amikor végeztem, már nem volt üres állás Budapesten. Amint megtudtam, a tanulmányi osztályról irányítottak hozzám egy ismeretlen embert. Megállt mellettem, bemutatkozott és elmondta, hogy ő a BM sportosztályának vezetője és keres egy önvédelmet oktatni tudó szakembert. Ez 1963 tavaszán történt, s azt is közölte velem, hogy el kellene menni Csopakra, ahol a rendőrségnek van egy kiképző tábora. Egy hét múlva kellett jelentkeznem és október végéig oktattam is ott az embereiket.

– Csopak után mi következett?
– A BM-ből vidéki bázisokra küldtek, ahol kötelező testnevelés címén meg kellett tornásztatnom a rendőröket. Én mindenkit keményen meg is szólítottam, s amint számítottam is rá, néhány hét múlva már több panaszos telefon érkezett a központba. Az egyik nagyfőnök elmesélte, hogy reggel, amikor jön a Lánchídon a munkahelyére, az amerikai követség emberei melegítőben futnak. Ezzel szemben a mi rendőrállományunk ugyancsak el volt engedve… Az osztályvezetőm, aki engem odavitt, kézen fogva átvitt az egy épületben lévő Újpesti Dózsa irodájába és közölte: itt fogsz dolgozni. Ez 1964-ben történt.

– Mivel kellett foglalkoznia a Dózsában?
– Módszertani előadóként több szakosztály – köztük a cselgáncs is – hozzám tartozott. A müncheni olimpia után új elnöke lett a Dózsának doktor Dániel Ernő személyében, én meg elkívánkoztam onnan. Az OTSH-ban dolgozott Ardai Andor volt a nyomravezető, aki által eljutottam a judósokhoz, akik éppen akkor kerestek új főtitkárt. Két nap múlva már a Jégszínházban néztem az országos egyéni judobajnokság küzdelmeit, amelyek zsibvásári körülmények között zajlottak. Ott kezdtem dolgozni, két, kisméretű szobácskánk volt, és hozzá az egész sportágban meglehetős káosz uralkodott. Meg kellett szervezni a versenyrendszert, a minősítési rendszert, az edzőképzést, a nemzetközi kapcsolatokat, a bíróképzést, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Szőnyeget például csak Hollandiából lehetett hozatni, de még rendes ruhánk sem volt…

– Ezek szerint volt dolga éppen elég.
– Hadd ne soroljam, nem unatkoztam! A legszükségesebb szerelések ügyében országjáráson vettem részt. Ráadásul néhány héttel az érkezésem után kérték az OTSH-ból az olimpiai felkészülési tervet. Bekértem az akkori szövetségi kapitányt, Horváth Pistát, leültettem és ketten megírtunk vagy negyven oldalt. Egy nap és egy éjjel dolgoztam otthon rajta, amíg végleges formába sikerült önteni. Az OTSH elnökhelyettese, Páder János azt mondta a sportági főtitkároknak, ha jót akarnak olvasni, menjenek a vívókhoz vagy a cselgáncsozókhoz. Ez az elismerés nekem egy életre szóló örömöt jelentett! Akkor nagyon ment a Spartacusnak, Króner Feri volt a főnökük. Néhány nappal a belépésemet követően közölte velem: „Ide figyelj, Pista! Ha azt csinálod, amit én mondok, neked nem lesz gondod!” Amikor négy év múlva hazajöttünk Montrealból a sportág első olimpiai érmével, amelyet a Tuncsik Jóska szerzett, Króner megállt az irodánk küszöbén és megkérdezte: „Pista, beléphetek?” Ez volt a másik nagy elismerése a munkámnak, hogy a négy év előtti jóakaróm engedélyt kért az egyébként mindig nyitott ajtón történő bejövetelre.

– Ehhez egy olimpiai ciklusra volt szüksége…
– Keményen dolgoztunk, megszerveztük a sportágat. Volt sok tehetséges és okos emberünk. Amit ma is nagyon fontosnak tartok, a japánokkal igyekeztem szoros kapcsolatot kiépíteni, hiszen tőlük indult világhódító útjára a sportág. Meghívtam a szövetségük elnökét, az európai szövetség első emberét, korábban egyikük sem járt errefelé. Amikor a japán elnökkel még a régi balatoni úton mentünk lefelé, az egyik faluban megláttunk egy víztornyot. Elmondtam neki, hogy mi célt szolgál az építmény. Rettenetesen megnyugodott, mert előzőleg azt hitte, egy ilyen torony csak atomrakéta kilövőhelye lehet. Ezekkel a kapcsolatokkal egyébként sok jót tettem a magyar judosportnak, az biztos.

– 1976 novemberétől már a lila-fehéreknél dolgozott tovább.
– Ez is egy érdekes történet. Hazajöttem Montrealból, majd hívattak Földesi Jenő BM-miniszterhelyetteshez. Ketten fogadtak azzal, hogy „Pista, gyere ide elnöknek, te jól ismered a Dózsát! Nem jól szerepeltünk az olimpián, kell egy kis változás!” Azt rögtön megmondtam a miniszterhelyettesnek, hogy a többi sportkörök többszörös pénzekkel gazdálkodnak, ez így nem fog menni. Még mielőtt átmentem a Dózsába, elintéztem Horváth Pistának, hogy kimehessen egyhónapos tanulmányútra Japánba, direkt a Kodokan Egyetemre. Na és ehhez még a japán válogatottat is meghívtam egy magyarországi edzőtáborozásra. A Hungária-kupát is én hívtam életre, a japánok pedig kezet adtak rá, hogy rendszeresen eljönnek. Ha ők itt vannak, az egész világ megmozdul és ők is jönnek. Erre kimondottan büszke vagyok, hogy a magyar judo komoly alapjainak lerakásában nekem elévülhetetlen érdemeim vannak. Példaként felemlíteném, az úttörő szövetségnek írt levelemet, amelyben kifogásoltam, a cselgáncs nincs az általuk támogatott sportágak között. Elfogadták a javaslatomat és az iskolákban elkezdődött a judo oktatása. Ez ugyanolyan jelentős változás volt, mint ahogyan rendszeresen részt vettünk a legjobb fiataljainkkal az Olimpiai Reménységek Tornáján, az ORT-n.

– Még mindig a judónál vagyunk. Mi kellett még a szövetség eredményes munkájához?
– Jól összeválogatni a munkatársakat. Így Horváth Pista, Moravetz Feri is élvezte a bizalmamat, s ugyancsak jó kolléga és munkatárs volta Sági Józsi bácsi is. Ők is valamennyien sokat hozzátettek ahhoz, hogy a sportág megerősödjön és előbbre is tudjon lépni.

– Ismét visszakanyarodtunk a Dózsához, Hólya István tizenhárom éves elnöki működéséhez.
– Alapvetően jól mentek a dolgok, én eredetileg 1992-ig voltam megválasztva, de a rendszerváltás után sokan úgy gondolták, hogy menjek el, hát elmentem nyugdíjba. Előbb azonban még megbeszéltem az OTSH akkori elnökével, Gallov Rezsővel, hogy intézze el az akkori belügyminiszternél, Horváth Balázsnál, hogy egy bizonyos összeget az időközben UTE nevet visszavett újpesti kiemelt sportkör az 1992-es, barcelonai olimpiáig megkapjon. Ezt Gallov el is intézte, én pedig nyugodt szívvel távoztam.

– Hogy telt az utóbbi, csaknem harminc esztendő?
– Mivel én sohasem akartam beleszólni más dolgába, így a judósoknál is távol tartottam magamat a dolgaiktól. A feleségem korábban meghalt, most egy nagyon kedves egészségügyi dolgozó – akinek idén lesz meg az ötven éves munkaviszonya – az élettársam. Figyelem a hazai közélet alakulását, és bizony nem mindennel vagyok elégedett. A tévében természetesen nézem a kiemelt sportesemények közvetítéseit. Elsősorban az angol, a német, az olasz és a spanyol labdarúgó bajnokságok rangadóit. A teniszben pedig örülök, hogy ez a nyíregyházi srác, a Fucsovics Marci egyre jobban és eredményesebben játszik!

Jocha Károly

A Hólya István: részese voltam a sportág megújulásának! bejegyzés először a Magyar Judo Szövetség jelent meg.

Forrás: www.judo.hu – RSS